Történelmünk

Egyházközségünk története

Az 1700-as évekig a község területe erdős, lakatlan birtok volt. 1719-től a budai Ágoston-rendi szerzetesek tulajdonába került, akik hamarosan német családokat telepítettek le. 1724-ben 5 család- majd az 1750-es évekig folyamatosan, több család érkezett. Az első telepesek mély vallásosságát igazolja a korabeli leírás, miszerint a családok az Ágoston-rendiek kolostorában lévő kápolnában vettek részt a szentmiséken, és e köré temetkeztek.

1750-től a terület Terstyánszky gróf tulajdonába került, aki nem nézte jó szemmel, hogy a falu lakói a kápolnába járnak szentmisére, és halottaikat a körülötte elterülő temetőbe földelik, mivel a területet magának akarta. Hogy akarata érvényesüljön kelyhet, és miseruhákat adományozott az egyházközségnek, majd leromboltatta a kápolnát, és a temetőt. Kijelölték az új temető helyét, amit 1752-ben a Vörösváron élő, de Szentivánt is ellátó plébános, Steiner Ferdinánd megáldott. Az itt lakók ragaszkodtak annyira hitükhöz, hogy földesúri és egyházi segítség nélkül, a maguk szűkös anyagi lehetőségei szerint belefogtak Isten házának építésébe. Az 1755-ben elkezdett munkálatokat 1764-ben fejezték be. Az épület szegényes és gyenge volt, így hamarosan romos, lepusztult állapotba került.

1780-ra a falu lakossága 400 főre gyarapodott, ekkor került szóba a templom felújítása és megnagyobbítása, amit Nepauer Máté, óbudai építőmester vezetésével el is kezdtek. 1796-ban elkészült a templom neobarokk stílusban, igen szegényes belsővel. Az építkezés kezdete után hamarosan meghalt az építőmester és a templom éveken át félig készen várta, hogy valaki befejezze. A falak átáztak, lepusztultak, és az akkor még kis fatornyú templom ismét romlásnak indult. Végül a szentiváni származású Knecht József, aki Vörösvár plébánosa lett, kézbe vette az ügyet. A hívek segítségével rendbe hozta a templom épületét, befejeztette a jelenleg is látható tornyot, és a vallásos élet lassan megfelelő mederbe került.

A falunak 1919-ig nem volt papja, aki a szertartásokat vezesse, ezért a vörösvári plébános járt át, és látta el a híveket. Nagy esőzésekkor nem is tudott átjönni a faluba, ezért vészhelyzetben a bába keresztelt, ill. a faluban a temetéseket a rokonok szervezték, ásták ki a sírt. Az imaórákat, ájtatosságokat rendszerint a helyiek végezték. Önállóságot tanultak, hiszen ha ők nem szervezték meg vallásos életük részleteit, akkor elvesztették volna hitüket.

 A XVIII. század elején 1805-ben teljesen kész volt a templom, a temetkezések a szomszédos temetőben történtek, az épületbe 1838-ban keresztelőkút is került, a kálvárián már állt a kápolna és a stáció kövei, A mai plébánia helyén katolikus iskola működött. A templomban orgona szólt, és a szószékről prédikált a nagyobb ünnepeken a pap. Rendszeresen javították a zsindellyel fedett tetőt, és választották maguk közül az egyházi tisztségviselőket. Mintegy 100 évig „háborítatlanul” békében gyarapodott az egyházközség. A század vége felé közeledve azonban már látszani kezdtek a korlátok. A lakosság gyarapodását és nagyfokú vallásos igényét a vörösvári plébános, - még káplánjai segítségével sem – egyre nehezebben látta el a falut. 1877-ben kezdeményezés indult a püspökség és a földesúr bevonásával, hogy a községnek önálló lelkészség legyen. Az iskola túlzsúfoltsága és szegényes, balesetveszélyes állaga miatt a katolikus iskolaszék több figyelmeztetést kapott a Tanfelügyelettől. A templom melletti temető lassan „betelt”. Már harmadszor temettek rá a korábban elhunytak sírjára, és még Mária Terézia rendelete alapján a temetőket a falu határán kívülre kellett „telepíteni.

Ezekkel a kihívásokkal indult a XIX. század, és a hívek, a gondviselés anyjának segítéségével a felmerülő nehézségeket mind meg is oldották. Az új temetőt 1886-ban nyitották meg, a tanítás feladatát átadták a helyi polgári vezetésnek, és 1919-től az oldallagosan ellátott filia 195 év után önálló lelkészség lett. Ettől az évtől kezdve a század elején újjáépült plébániában a hívek közt élő plébános lakott. A templomot többször renoválták, szépítgették, saját képviselőtestületet hoztak létre, akik folyamatosan figyelték a szükséges feladatokat és azok megoldására intézkedést hoztak. Az anyagi javakon túl éberen figyelték a lelki élet javait, és a zarándoklatokat, imaórákat, ünnepeket mindig becsülettel tartották meg. A század elejétől működő kőszénbánya sok munkás hozott a faluba, akiknek integrálása komoly nehézséget okozott az egyházközségnek. Befogadni az idegent, a másik kultúrát, próba elé állította az őslakosokat. A közös munka és hit azonban megkönnyítette a feladatot: aki be akart illeszkedni, az befogadásra talált. A bányásznapi ünnepségek, a Borbála kápolna, a Környéről kapott templomi berendezési tárgyak ezt a kölcsönös törekvést igazolták. A lakosok száma megduplázódott, és a templom ismét kicsinek bizonyult. Emiatt bővítették 1914-ben a jelenlegi méretűre, és ekkor vágtak a négyszögletes ablakok helyére boltíves ablaknyílásokat.

Roderburg Ernő plébános (1948-1971) a falu szülötte az önálló lelkészséget önálló plébániai rangra emeltette. Nagyfokú aktivitása tovább gazdagította a templom épületét, a különböző egyletek alapításával pedig a lelki életet pezsdítette fel. A több helyről kapott és vásárolt szobrok, berendezési tárgyak egy idő után zsúfolttá tették a liturgikus teret. A második vatikáni zsinat rendelkezései erre vonatkozóan is utasításokat közöltek, amit Angeli András plébános (1971-1983), az egyházmegye művészeti korszerűsített. Nekik köszönhetően a belső tér szellősebb, és stílusban egységesebb lett.

1990 után Haut József, majd Nobilis Márió plébánosok nagyobb hangsúlyt helyeztek a hitoktatásra, és több világi hitoktatót vontak be, akik a bérmálás után is foglalkoztak a fiatalokkal. Egy évtized alatt mintegy 20 közösség és csoport jött létre, és tevékenykedett az egyházközségben. Az 1995-ben felépült új plébániaépület is ennek a "tavasznak" az egyik virága. A bérmálkozók közösségekbe tömörülése, a karitász segítségnyújtása, a felnőttek szentségekre való felkészítése folyamatos volt. Mivel az egyházközség a paphiány miatt 1995 óta ismét oldallagosan ellátott, életét főleg a közösségek, és elkötelezett világi hívek biztosítják. Ők itt élnek, napjaik mindenki szeme előtt zajlanak, így lassan hiteles tanúkká válnak, közéleti szerepükben is a jézusi értékrendet képviselik, és építik.

A templom védőszentje: Szűz Mária Búcsújának napja, November második hetén, "Szűz Mária, az isteni Gondviselés Anyja" ünnepére esett. A liturgikus év reformja után ez az ünnep megszűnt, ezért azóta a Márton naphoz közelebbi vasárnapon tartják.