Szentivániak Péliföldszentkereszten tegnap és ma

2015.11.11.

Szentivániak Péliföldszentkereszten tegnap és ma

Várakozással indultunk októberben egy teljes busszal őseink zarándokhelyére.

Szentivániak Péliföldszentkereszten tegnap és ma

 

Két szekér indult útnak, amit egy-egy bakon ülő férfi irányított. A „raktérben” pokrócba csavart ruhák, egy jó halom batyu, némi elemózsiával és annál több akarattal haladt Szentivánról nyugat felé. Mellettük férfiak, asszonynépek és gyerekek lépdeltek, kipirult arccal, belső tűzzel, hogy 30 km-es utat tegyenek meg. A rendezett menet elején egy magasba emelt férfit vittek, aki keresztre volt feszítve. Urukat és Mesterüket tartották maguk elé védőpajzsként és iránymutatóként. Amerre mentek – Piliscsaba, Tinnye, Máriahalom, Sárisáp, Epszönybánya, Péliföldszentkereszt – a férfiak levették kalapjukat, az utcán lévő asszonyok a kereszt elé járultak és megcsókolták a Jelet. Az út során hol csendbe burkolózva, hol énekelve, hol rózsafűzért imádkozva távolodtak szülőföldjüktől, míg egyre közeledtek a már nagyszüleik által is látogatott kegyhelyre, Péliföldszentkeresztre. Az első rózsafűzért mindig azokért imádkozták, akik betegség, vagy idős kor miatt nem tudtak útra kelni.

A szalézi rend fenntartásában álló kegytemplom harangjai megkondultak, amikor az utolsó emelkedő aljához ért a csoport. Szombaton késő délután érkezett célba a szentiváni processzió. Mielőtt besötétedett végigjárták és átelmélkedték a keresztutat. Annak szenvedéstörténetét, akinek örök időkre kimerevített alakját magukkal hozták. A kálváriáról lefelé jövet mindenki felnyalábolt néhány száraz ágat, amely később tűzzé válva, az éjszaka hidege ellen jó védelmet nyújtott. Mielőtt leszállt volna az este, szentmisén vettek részt az egybegyűlt hívek. Tótok, svábok, magyarok, vegyesen. A szentmisén hol egyik, hol másik nép éneke kapott lángra. A tótok eltanulták a sváb énekeket, a svábok pedig a szláv dallamot. Ekkor lehetett megszabadulni a lelki terhektől. A gyónás mindenkinek tálcán kínált orvosság volt lelki betegségére. A liturgia után a templomhoz épített Vendel kápolnába tért be a zarándokcsoport. Itt még éjfélig imával töltötték a drága, közös időt, majd a templomból kapott szőnyegeket leterítették a földre, és így helyezték nyugalomra fáradt tagjaikat. Ezt követően mindenkinek, kötelező jelleggel csendben kellett maradnia, és ez a legtöbb zarándoknak nem is esett nehezére. A kápolnában lévő cserépkályha megkapta vacsoraadagját, és jóllakottan duruzsolt, míg vendégei békésen aludtak.

Másnap reggel volt a vasárnapi ünnepi Szent Vendel búcsúszentmise, amelyen megtisztulva, felásott, előkészített lélekkel hallgatták a prédikációt, majd megáldozva, élő szentségtartóként indultak haza. Ekkor már többen felültek a lovas kocsikra, hiszen a zarándokút csak odafelé volt kijelölve. Mire a mai 10 útról bekanyarodva Szentivánra értek, már várták őket azok, akik otthonmaradtak, és akikkel együtt vonultak végig a falu főutcáján.

Előrenézve lassan, visszatekintve gyorsan telt el közben mintegy 70 év.

2015 októberének harmadik szombatján, Pilisszentiván temploma elől 40-en szálltunk fel a kényelmes buszra, hogy folytatva a hagyományt - de inkább meggyőződésünket követve - kilépjünk megszokott napi ritmusunkból és időt adjunk Istennek, akit életünk során megismertünk. Elfoglaltuk helyünket a puha székeken, és a sofőr vezényszavára elindultunk oda, ahol a kövek már annyiszor láttak szentiváni zarándokot. Piliscsabát elhagyva nem keresztet emeltünk a magasba, hanem keresztet rajzolva magunkra, először meghallgattuk úti célunk történelmét, érdekességeit. S hogy lelkileg ráhangolódjunk arra, amire hosszú évtizedek óta elődeink is felkészültek, vallásos énekkel és rózsafűzér imádsággal folytattuk utunkat. Szemeink előtt házak, emberek suhantak el, s az imádság megváltoztatta látásunkat: minden szép és mosolygós volt. Az imádság után meghallgattuk Mariska néni (Wippelhauser Ferencné) beszámolóját a régi zarándoklatokról, majd egy tanmeséből megtudhattuk, hogy a templomtorony tetején lévő díszes keresztet nem baj, ha nem látja senki a földről… az égből mindent közelről és jól lát az Isten. A kegytemplomhoz közeledve 1km-rel előbb szálltunk le a buszról, hogy a hátralévő távolságot gyalog tegyük meg.

Ekkor haladt el mellettünk a solymári és piliscsabai zarándoktársaink busza. Tagjainkat megmozgatva, csendben haladva értük el a templomot, amit néhány éve újítottak fel, és amelyet felekezettől függetlenül mindenkinek megtekintésre ajánlhatunk. A szentmise a kérésünkre hamarosan kezdődött. Plébánosunk és Piliscsaba plébánosa együtt mutatták be az áldozatot, míg a szentivániak ifjúsági énekkara gitárral, a solymári kántor pedig orgonával kísérte az énekeket. Aki hittel volt jelen, az épült lelkében, aki érdeklődőként, az elmerenghetett békén, boldogságon, felelősségen…

A szentmise után rövid időre betértünk a régi Szent Vendel kápolnába, majd a templom előtti térről indulva végigelmélkedtük Jézus szenvedését, a keresztutat. Ilyenkor döbbenhetünk rá, hogy mit jelent az Istennek az ember…

A keresztutat követően még egy óránk volt, amit kötetlenül, mindenki szabadon tölthetett el. Sétáló emberek, családok, kávézgató asszonyok, hazai kolbászt kínáló férfiak ültek itt is, ott is. Aztán elért mindenkit a szájról szájra költöző felszólítás: „Indul a busz!” Lábaink engedelmesen elvezettek a buszhoz, felvittek megszokott helyünkre. Elindultunk, s míg altatóan ringatott, mosolyogva hallgattuk meg egy-egy társunk élménybeszámolóját. Hálából dalra fakadtunk a kapott élményekért és köszönetet mondtunk Gondviselőnknek. Mire felocsúdtunk, már Szentiván hegyei vettek körül.

Az ismerős utcákon hazafelé lépkedve, örömmel gondoltunk azokra, akikkel együtt töltöttük ezt a néhány órát, valamint Istenünkre, aki megmutatja magát annak, aki keresi.

 

vissza